Mégiscsak megtartjuk

Mint tudjuk, Mátyásunkat reménytelennek bélyegeztük kommunikációs téren. Beszélni még 3,5 éves korában sem akart, pedig tudott, de anélkül is elért mindent. Rájöttek ám a bölcsiben hamar, hogy Mátyáska utál mindent, ami zöld, és szó nélkül kapkodták ki a zöldborsólevesből a borsót a konyhás nénik, elég volt csak kicsit legörbítenie a száját. Meghát, azért valljuk be, Emma mellett szóhoz jutni nem könnyű, szóval betudtuk ennek.

Aztán oviban kicsit megeredt a nyelve, kezdett kibontakozni, két év után végre hallottunk pár verset és éneket, viszont rajzolni-ragasztani-vágni-színezni végképp nem akart. Pedig ugye tudjuk, hogy mennyire fontos ez, a finommotorikus képességek fejlődéséhez...blablabla, ami a majdani írástanulás alapja. Tulajdonképpen ceruzát sem tudott fogni a kezében, de nem is érdekelte a téma, hiszen mennyivel szebb és hasznosabb Thomas vagy Villámmekvín. Nem is igen erőltettem, szenvedjenek majd vele a tanítónénik, gondoltam, én inkább megmaradnék kedvesanyukának.

És ekkor érkeztünk meg Ausztráliába, ahol a prepiből elkezdtek hazaszállíngózni a festmények, rajzocskák, ragasztott-vágott ezmegaz, amikkel szép lassan megtelt a lakás. Teljesen el voltam hűlve, itthon az ebédlőasztal hobbisarokká alakult, bár így olcsó lett a karácsonyfadíszek beszerzése.

Mikor elkezdte az elsőt, az ausztrál nevén - MATTY - kívül semmit nem tudott leírni, elolvasni végképp, tehát tényleg nulla tudással vágott neki a betűvetésnek. És még most sem tudom, hogy mit is csinálhatnak napközben az iskolában a büfézésen kívül, hiszen tankönyvet eddig nem láttam, állítólag füzetük van, csak nem lehet hazahozni. Mindenesetre vasárnap ez a látvány fogadott a teraszon:

Naná, hogy FLUXUSKONDENZÁTOR! Talán mégiscsak lesz valami ebből a gyerekből!