Tíz év után

Belegondolni, leírni is szinte hihetetlen: kerek 10 évvel ezelőtt, ezen a napon szállt le velünk a repülőgép Ausztráliában. Visszagondolva arra a kis négytagú, megszeppent, ámde borzasztóan elszánt - és akkor úgy gondoltuk talpraesett - családra, egyszerre vicces és szívszorító érzés előhívni az emlékeket és megállapítani, JézusIsten, mennyit változott az életünk, és mennyit változtunk mi is!

Az első 5 év meglehetősen jól dokumentált a blogon keresztül, legutolsó bejegyzésem óta azonban eltelt megint 5 év, sőt egy kicsivel több is.  Ez volt az az idő mikor kezdett az életünk is csöppet mozgalmasabb lenni, és igen, a mozgalmast úgy kell érteni, mint egy harsány, bizonyos időközönkét úton lévő, gyakorlatilag állandóan ki-be pakoló, mindig csak átmenetileg itt-ott élő, egyre gyarapodó létszámú és ebből kifolyólag egyre zajosabb vándorcirkuszt.

Cairnsből Perth-be költöztünk, és habár az állandó letelepedés szándékával érkeztünk minden helyre, valahogy nem sikerült és hajtott a viszkető fenekünk, mindig továbbálltunk. Keresem az okokat, talán úgy magyarázzuk ezt magunknak, hogy ha már egyszer elhagytuk szülőfalunkat, családunkat, barátainkat, akkor csakis a tökéletessel - nekünk tökéletessel - elégszünk meg, semmi mással. 

Perthnek rengeteg mindent köszönhetünk. Nagyszerű barátainkat, csodálatos emberek társaságát. Belénkfutott Bonnie kutya, akiért szintén végtelenül hálásak vagyunk a Sorsnak, legjobb gyerekem az összes közül esküszöm, olyan okos és szófogadó. Családunk hatodik - Perthben született - tagjának bemutatására pedig nem is találok szavakat. Matilda szívünknek legkisebb mazsolája, aki saját bevallása szerint már nem is hercegnő, hanem királynő. Anyakirálynő. És tényleg, senki nem tanúsíthatja megbízhatóbban ennek valódiságát mint jómagam, aki rendes alattvalóként szolgálom negyedmagammal a kicsi hároméves életének minden hisztijét.

Tulajdonképpen miatta is született ez a poszt, mert legutóbbi jelentkezésemkor könnyelműen megígértem az egyik kommentben, hogy amint újabb állampolgárságot szerzünk, avagy újabb gyermek születik, arról feltétlenül beszámolok. Fene se gondolta, hogy ez tényleg bekövetkezik, de szavamat adtam...

Ennyi hihetetlen jóságon túl Perth-nek köszönhetünk még egy extra fontos dolgot: felismertük, hogy Queenslandiek vagyunk, visszavonhatatlanul és végérvényesen. Egészen pontosan 2 év akárhány hónap után egy hosszú és viharos tél közepén azt mondtam Lajosnak: engem nem érdekel ki mit csinál, jön vagy marad, de én megyek vissza Queenslandbe. És lőn. De azért végül mindenki a családban úgy döntött, hogy velem tart, ami nem kis szerencse és valljuk be nagyban megkönnyítette a helyzetet.

Ezúttal Brisbane és Sunshine Coast között egy félig vidéki jellegű lakónegyedet választottunk, mert nem csak azt tudtuk, hogy melyik államban akarunk lakni, de ennyi évvel és tapasztalattal a hátunk mögött azt is felismertük, hogy nem vagyunk városi népek. Olyannyira nem, hogy ekkor már erősen a vidék felé húzott a szívünk, és egészen pontosan tudtuk mit akarunk: egy farmot. Egy egészen picike farmot egy egészen picike házzal, ahol elférünk valamennyien, sőt még többen (szigorúan állatok) is. Ahol van hely szaladni gyereknek, kutyának, ahova Emma megveheti végre valahára a lovacskáját, ahol a fű zöld és az ég kék, ahol eukaliptusz illatára és madárcsivitelésre ébred az ember reggelenként. Ahol a szomszédok figyelnek egymásra és összetartanak, de azért megfelelő távolságra élnek egymástól, így a vándorcirkusz zaja fel sem tűnik nekik.

Semmire nem vágytunk, csak egy egyszerű életre egy egyszerű helyen.

Egy éve éljük a mi egyszerű életünket a Sunshine Coast peremén, Brisbane belvárosától egyszáz kilométerre, a pici farmunkon. Csatlakozott a csapathoz Málna kutya, egy kicsi hülye terrier hatalmas szívvel, és egy póni is legel a karámban. Igaz, Dolly méretét tekintve mini, de egyénisége annál nagyobb neki, legszebb palomino kisló egész kerek világon.

Tele vagyunk munkával és tennivalóval, ami egyrészt a vidéki élet velejárója, másrészt saját kezű házrenoválásba kezdtünk, amire szintén régóta vágytunk. Tudom most sokak a homlokukhoz kapnak "Istenem, hát ezeknek tényleg teljesen elment az esze.. házfelújításra ... vágyni???", és totál igazuk van. Van nekünk ugye 4 gyermekünk, mi meg bevállaltuk még ezt az őrült feladatot is. Az az igazság, én személy szerint mindig is vágytam arra, hogy létrehozzak valamit a két kezemmel, hogy kézzelfogható eredménye legyen a munkámnak (a 4 gyereken túl). Ezelőtt is festettem-újítottam fel bútorokat, de egy ház... húúú, ez azért egészen más nagyságrendű meló. Lajos igazából egy egész házat akart építeni a saját két kezével, neki annyira hiányzott az alkotás folyamata és eredménye. Jobb megérzésem tiltakozott ellene szerencsére, szóval most tető van legalább a fejünk felett. Épít viszont egy tinédzser-lakot a ház mellé a két nagynak, kábé fél éve kezdte, és még mindig nincs kész az alap, de meggyőződésem, hogy a jó munkához idő kell, a jobbhoz meg még több, és minek is rohanni, ugye, nincsen Grand Opening Day, nyugodtan szöszöljön csak tovább.

Szóval mindamellett, hogy jó dolog ez a házfelújítósdi, azért fárasztó is a mindennapi teendők mellett, ez tény. És mindig van újabb feladat, tele vagyunk újabb projectekkel, borzasztóan izgalmas, ugye?

Ha visszanézek arra a megszeppent négytagú családra ott a reptéren, akkor igen, be kell látnom nagy utat tettük meg. Gyerekek születtek és nőttek fel, Emma már egyetemre jár, tanárnéninek készül. Mátyás egyelőre a középiskolás éveit tapossa, és az idén Barnabás is elkezdte az iskolát. Matildánk heti pár nap erejéig részt vesz a helyi óvoda életében a maga királynői módján (későn érkezik és korán távozik, maga válogatja meg az óvónénit akivel szándékozik ott is maradni). Lajosunk továbbra is a szörnyen izgalmas könyvelő szakma gyöngye, de titokban fűnyírói karrierről álmodozik. Engem pedig azt hiszem beszippantott a gyerekezés, pár napon belül kezdek óvónéniként, és úgy érzem megtaláltam azt a szakmát és helyet amit élvezek és ami ad. (Érdekes, a magyar nyelvben nincs erre kifejezés: rewarding. Nem lenne rá igény? Pedig borzasztóan fontos, és mégcsak nem is tudtam korábban, hogy mint szempont, ez létezik)

Nem lenne teljes a poszt, ha nem emlékeznék meg a Cairns-i évekről és a helyről, ami egész Ausztráliában talán a legvarázslatosabb vidék.

Úgy döntöttünk, hogy a megérkezési évfordulónkat megünneplendő visszatérünk Cairns-be, megmutatjuk a kicsiknek a helyeket, ahol Emma és Mátyás felnőtt, ők pedig elérzékenyülhetnek "jajjj erre emlékszem, emlékszel?" Mivel a nyaralást egybekötöttük az iskolai szünettel, ezért szeptemberre esett, és autóval vágtunk neki az 1700 kilométeres útnak, felfedezni az útba eső látnivalókat is. Hatalmas élménnyé sikeredett tenni ezt a két hetet, imádtam majdnem minden percét (azért hosszú az az út). 

Cairns maga a földi paradicsom, varázslatos úgy ahogy van, ráadásul rengeteg emlék fűz minket hozzá, csodaszép éveket töltöttünk ott el minden nehézség ellenére is. Többször mondom az itteni ismerőseimnek, hogy én Cairns-et ausztrál szülővárosomnak tekintem. Oda érkeztünk, ott szocializálódtunk, nőttünk fel az ausztrál élethez. Ott lett kisgyerekből tinédzser Emma és Mátyás, és érkezett közénk Barnabás, nem utolsó sorban ott lettünk ausztrálok.

Mindig jó lesz visszamenni, nosztalgiázni, kiélvezni a színeket, illatokat, ismerős érzéseket, találkozni rég nem látott barátokkal, és meg is fogjuk tenni rendszeresen, mert egyszerűen feltölt, annyira szükségünk van rá, mint mikor hazatér az ember a gyökereihez.

De az otthon itt van. A pici farmon a csöpp verandás házban ahol zsemleszínű lovacska legel a zöld füvön Queensland kék ege alatt.

Az út végén, mi hatan.

Epilógus

Kicsit bő lére eresztve, mert aki hozzánk egy év után visszakanyarodik, az megérdemli. És azért is, mert olyan jó beszélni róla.
 

A Kettőezer-tizenhármas esztendő javarészt várakozással telt. Vártunk egy kisfiúra, vártunk arra, hogy tíz év után újabb taggal bővüljön családunk. Mivel a terhességem alatt szinte kivétel nélkül mindenkinek az első kérdése - gyanakvó arccal párosítva - ugyanaz volt, ezért mindenkit megnyugtatok, igen, terveztük. Bátrabbak még tovább mentek: "De hát miért?"
 

A nagy családról szóló terveim nekem személy szerint mindig is megvoltak - Lajosnak is, csak nem tudott róla -, viszont az utóbbi 6-7 évben kicsit mással voltunk elfoglalva. Most jött el a minden szempontból megfelelő alkalom, úgy gondoltuk, az idő és a hely is tökéletes, mire várjunk még? Fiatalabbak már nem leszünk, és Ausztráliától megkaptuk a nyugodt, stresszmentes környezetet is, egész évben nyár élménnyel, ami szörnyen egészséges egy kisbabának.
 

Lajos szokta még mormogni egy-egy gyengébb pillanatában: "Egyébként is, az egész rohadt életben EZ számít, a gyerek. A többi szart sem ér."

 

December nyolcadikán pedig megérkezett Barnabás. A kórházban négyen vártuk, ezúttal Emma és Mátyás is ott izgult a váróteremben (nyugi, nem a szülőszobában). Érdekes, hogy sokszor az élet milyen jól elrendezi helyettünk a dolgokat, pedig mi eredetileg egész máshogy terveztük, és akkor meg voltunk róla győződve, hogy az lesz a jó megoldás. Volt ugyanis bébiszitterünk, Lajos egyik nagyon kedves és előzékeny kolleganője önként felajánlotta, hogy szívesen elgardírozza a két nagyobbat, így Apuka egész biztosan nem marad le a legkisebb érkezéséről, ott lehet mellettem. Csak hívjuk nyugodtan, ő nálunk alszik, ha kell, elviszi őket iskolába, bármit. Örültünk is a váratlanul jött segítségnek, és utolsó héten többször is jeleztünk Jane-nek, a várakozás vége felé közeledünk, legyen felkészülve.
 

Egy vasárnap, kora reggel aztán meg is csörgette Lajos:

- Jaj Jane, ne haragudj, hogy ilyen korán felverlek, de azt hiszem itt az idő, jön a baba.

- Hát ez milyen jó hír, hú de izgalmas, nagyszerű! - örvendezett Jane.

- Igen Jane, az, de tudod, most kellene, hogy eljöjjél hozzánk.

- Á, azt nem tudok! Cardwell-ben vagyok. De kívánok nektek sok sikert!

Két fájás között éppen ledöbbentem, aztán jót röhögtünk az egészen. Egészen biztos mi vagyunk a hibásak, szerencsétlen emberek itt 4 éve próbálnak rászoktatni minket, hogy ausztrálnak akkor higyj, mikor ló legel a sírján, mi meg csak beszívjuk újra meg újra.

 

Viszont utólag szörnyen nagy szerencsének érzem, hogy így alakult, mert együtt vághattunk neki a nagy kalandnak, a gyerekek is részesei lettek az élménynek, mikor kistestvérük születik. Reggel hétre értünk a kórházba, és bő három órával később már vigyoroghattak a legkisebbre. A várószobában egyébként kényelmes fotelok, konyha, tévé várta őket, azért ki lehetett bírni. Nekem lényegesen nehezebb dolgom volt, hiába is nézett a szülőszoba a tengerre, valahogy nem tudtam értékelni.

 

Barnabás pedig a család szeme fénye, ahogy várható volt. Mindenki őt kényezteti, szeretgeti, ő a közös nevező. Ő családunk első tagja, aki a napfényes Ausztráliában jött világra, ausztrál állampolgárként. Mátyás ezt így fogalmazta meg: "Barnabás olyan, mint az első McFly Amerikában!"
 

Jókedélyű, mosolygós kisbaba, hatalmas kék szemekkel, és rengeteg hajjal, ami valószínűleg ritkaságszámba megy, hiszen mindenki elcsodálkozik rajta. A bevásárlóközpontban, ha idegen emberek kezdenek felénk vigyorogni,  már tudjuk az első mondatot: "Look at that hair!" Jaj, ilyenkor iszonyatosan büszkék és boldogok vagyunk, bár Emma és Mátyás is ugyanilyen külső adottságokkal született, úgyhogy meglepetés igazán nem ért minket.
 

 

 

Újra bele kell szoknunk a "picibabát életben tartunk 24/7" projektbe, tíz év alatt rendesen berozsdásodtak a csecsemőt ellátó izmaink meg idegeink, de az is lehet, ez már a korral kár. Tudom én, értem én, az élet átmenetileg megváltozott, van amire most megint nem jut idő, meg kell tanulni elengedni dolgokat. Na, most ezt tanulom. Csak az alvást valahogy nem tudom elengedni, pedig igény volna rá. Barnabás nagyon rendes fiú, meg segítőkész is, a szomszéd kakast idejében felkelti minden hajnalban, nehogy szegény jószág elfelejtse jelezni, fél négy van. Innentől kezdve pedig egész nap bőven van alkalmam szuggerálni magamnak, carpe diem, élvezd minden percét, lehet még egyszer nem lesz ilyen, az idő pedig olyan gyorsan elrepül.

Barnabás és kis barátja

Most látom a pici mellett, hogy milyen nagy a másik kettő. Nem gyerekek már, felnőtt arccal, kézzel rendelkeznek, majdnem olyan magasak, mint én, sőt a cipőink egyforma méretűek. Telik az a rohadt idő, mi hiába érezzük magunkat húsz évesnek, a gyerekek iszonyatosan öregednek. És mivel a családunkban már három generáció él együtt, így fordulhatott elő az, hogy Emma általános iskolai ballagásán az anyukája nem lehetett ott, mert éppen a pár napos kisöccsét felvigyázta otthon.

 

Mozgóképes beszámolónk a tavalyi évről a szokott helyen található, ha blogot nem is írok, de ezt elkészítem rendesen.

 

 

Amilyen jól végződött az óév, olyan jól kezdődött az új is: Australia Day-n ausztrál állampolgárok lettünk. Tekintve, hogy Barnabás letelepedési engedéllyel rendelkező szülők gyermekeként látta meg a napvilágot decemberben, ezért őt születése jogán megilleti az ausztrál állampolgárság.  Beelőzött minket, mert mi négyen január 26-án, szereztük meg azt.

Az állampolgársági eskünk előtt egy héttel Lajost felhívta egy kedves újságíró hölgy, hogy lenne -e kedve a helyi sajtóban megjelenni, képpel, pár soros cikkel együtt, ugyanis az Australia Day-n történő állampolgársági ceremóniákat mindig nagy felhajtás övezi. Volt neki kedve, a hölgy pedig teljesen el volt ragadtatva, egyből kiszagolta a sztorit, az új gyerekünkről, illetve a család megosztott közjogi státuszáról. Így lettünk híresek is.
 

 

Azóta is sorra érnek a gratulációk, mind a mai napig, boltban, iskolában kiabálnak utánunk ismerőseink. Igazán akkor döbbentem meg, mikor Mátyásra várva egy számomra ismeretlen anyuka leszólított, és megköszönte, hogy egy ilyen szép és rendes család, mint mi (???) Ausztráliát választotta új hazájának. Mondom: megköszönte, többször is.

Csodaszép évünk volt tehát, jó lenne ilyen még száz meg száz. Igazság szerint tényleg szükség is lenne ennyi időre, annyi dolgunk van még. Hiszen csak most kezdődik az igazi élet, most indultunk el az úton.

Mi öten ...

Sohase mondd

Itt, a világvégi homoksziget legészakibb településének kertvárosi övezetében, egy hosszú, esőerdőbe vesző zsákutca legvégén bizony csendesen, de annál nagyobb nyugalomban telnek a napok. Ismerősöm (korábban Európa egyik zajos nagyvárosának lakója) igen találóan fogalmazott, mikor azt mondta: "Imádom. Olyan, mintha egy párhuzamos dimenzióban élnénk. Tudjuk, hogy történnek a világban dolgok, mert ha akarom, megnézem a tévében, de mi ebből semmit sem érzünk. Van a real world, és vagyunk mi. Még az esti híradóban sem mutatnak semmi komolyat."

 

És teljesen igaza van, magam is így érzem, a stressz, a pörgés szép lassan kimaradt az életünkből. Még kirándulni is egyre kevesebbet megyünk, ami érdekelt bennünket, azt már láttuk. Többször is, talán túl sokszor is.

 

A minden újdonságra rácsodálkozás kikopott az életünkből, helyébe léptek a mindennapok, mindennapi, és egyre inkább magánjellegű eseményekkel. Be kell vallanom, ami a blogot illeti, régóta próbálok egyensúlyozni a talán érdeklődésre számot tartó, de mégsem túl személyes témák között, és szép lassan belefáradtam.

Soha nem felejtem el, hogy Magyarországon mit jelentett éveken keresztül, minden áldott reggel bekapcsolni a gépet, és egy kávé mellett minél több információmorzsát felszívni Ausztráliáról, a már ott élők blogjaiból. Szerettem volna ebből is visszaadni kicsit, úgy éreztem, nem hagyhatom cserben a most hasonló cipőben járó álmodozókat. És mindig a kellő időben jött egy-egy dícsérő megjegyzés, vagy levél valakitől, ez alkalmanként továbblendített a blogírói válságon.
 

Nem mondom, hogy mi már túl vagyunk mindenen, egészen biztos vagyok benne, a számunkra igazán izgalmas dolgok még csak most következnek. Tudom, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy egyszer végre mi is megtaláljuk a helyünket, ahonnan már nem megyünk tovább. Letelepedünk, lesz saját otthonunk, kiskutyáink, matricák hosszú sora a hátsó szélvédőn.

Szeretnénk tisztességes, jó emberekké nevelni a gyerekeinket. Nem ausztrálnak vagy magyarnak,  Embernek.  Jó lenne, ha a hozott, és általunk értékesnek tartott tulajdonságokat sikerülne ötvözni az itteni, pozitívnak tartott hatásokkal. Tehát, ha nem a minimum lenne az elérendő szint a munkavégzés, tanulmányaik során, illetve az élet egyéb területein. Mert igaz, hogy itt ez is elég, de mire lennének képesek, ha megpróbálnák nem csak csinálni, de jól csinálni a dolgokat. Tudom, ez nekünk evidens, mert ezt hoztuk otthonról, de az is igaz, hogy mi meg túl sok mindenre görcsölünk és feszülünk rá még mindig, amit az ausztrálok véletlenül sem tesznek. Tökéletes munkát ne várjunk tőlük (sőt, közel jót se nagyon), de azt legalább a legnagyobb magabiztossággal prezentálják, eszükbe nem jut, hogy tévedhetnek is. Amivel persze engem bizonytalanítanak el, és a saját - egyébként helyes - meglátásomat, meggyőződésemet is képes vagyok kétségbe vonni egy szempillantás alatt. Ezen a téren még mi is sokat fejlődhetünk.

Röviden, valahol a kettő között egyensúlyozva kellene mutatni olyan példát a gyereknek, amit magunk sem láttunk még, de hogy nem ebben nőttünk fel, az is biztos. Azt mondják, az európai bevándorlók gyermekeikkel szemben mindig magasabb elvárást támasztanak, mint a már több generáció óta itt élők. Ezt észleltük és érezzük a saját bőrünkön nap, mint nap.  Nem is könnyű, sok esetben kétségbeesve nézek Lajosra, aki ilyenkor mindig megnyugtat: "nyugi, jól csináljuk". Biztos lesznek ütközések, mert a csemetéknek is egyszerűbb a könnyebb utat választani, és néha nekünk is túl kell lépnünk a nevelésünkből adódó korlátainkon.

Volt még rengeteg közlendőm és kusza gondolatom, amit szerettem volna ezeken az oldalakon megosztani. De amikor harmadjára törlöm ki a mondatokat és kezdem elölről a bejegyzést, hogy politikailag korrekt, plusz még illedelmes is legyek, és megfeleljek mindazoknak, akiknek a véleménye fontos nekem, továbbá véletlenül sem akarok megbántani senkit, akit szeretünk, így is épp elég kritikusak ... ekkor megtör a lendület és a kedv.
 

Nagyon szívesen leírtam volna sokkal többször, mint tettem: életünk legjobb döntése volt, hogy ide jöttünk, és ezt az országot választottunk magunknak és a gyerekeinknek. Természetesen itt sem minden tökéletes, az élet nem rózsaszínű vattacukor. Mégis boldogok vagyunk, mert van jövőképünk, látjuk nem csak a holnapot, de évekre előre tervezhetünk, emberhez méltó életet élhetünk öregként, és a gyerekek majd fiatal felnőttként is. Öröm reggelente felébredni és kilépni az utcára, a biztonság és nyugalom határa nem a kertkapu. Emberként néznek rám a boltban, postán, nem vetélytársként, akit le kell győzni, hogy előrébb kerüljenek a sorban. Segítenek megtolni a bevásárlókocsit, ha elakadok egy göröngyön a parkolóban, az orvosnál, kórházban pedig én vagyok A páciens, akivel törődnek, akit megpróbálnak elégedetté tenni. A gyerekeket az iskolában partnerként kezelik, segítik az előrejutásban. Nem az a cél, hogy stresszben tartsák és a végkimerülésig hajtsák őket a hétvégén meg szünetben is. Nincs nyilvános számonkérés az osztály előtt, vagy dolgozateredmények kihirdetése, ez mindenkinek - még egy gyereknek is - a személyes ügye. A lényeg, hogy mindenki jól érezze magát és legyen elégedett a napjával.
 

Például ezeket is szerettem volna kikiabálni a világnak, de tudom, ez a sok jóság a szüleinknek csak rengeteg fájó pont, amik miatt elveszítettek bennünket, amiket helyettük választottunk.

Említhetnék még ezer tanulságos esetet, saját bőrünkön megtapasztalt kellemetlen, néha fájó élményeket, csalódásokat, amikből mind tanultunk, mégis maradjanak meg inkább nekünk. Hiszen idővel mindent másképp látunk, az ember nem forgathatja magában a sérelmeit évekig.

 

Szóval ilyen és ehhez hasonló zavaros gondolatok miatt szép lassan a személyes rész háttérbe szorult, viszont nem szeretném, ha helyét a sekélyesség és középszerűség venné át.

Úgy érzem, most kellene abbahagyni.

 

Ismeretlenül is, teljes szívemből köszönöm MINDENKINEK, aki olvasott, velünk tartott az elmúlt években, hozzánk szólt, bíztatott, drukkolt és aggódott értünk. Számomra teljesen hihetetlen, hogy mennyi ember volt kíváncsi ránk a világ minden pontján. Hálás vagyok Nektek, Kedves Olvasóink, mert érdeklődésetek nélkül blog sem lett volna, és pár év múlva csupán halvány emlékek derengenének az Ausztráliában töltött első időkről.

Innen viszont egyedül megyünk tovább. Mi négyen...

Ui.: Attól tartok az év végi videók gyártásáról már nem tudok leállni. Akit érdekel, csatornánkon megtalálja őket a későbbiekben is.

  

Víz, víz, víz, iskola

A nyári szünet csendes monotóniáját úgy látszott már semmi nem szakítja meg. Némi bizakodásra adott okott, hogy a múlt héten északnyugat felől egy ciklon látszott közeledni Cairns felé. "Végre történik valami!" - örvendezett Emma, bár előre lehetett sejteni, hogy nagy izgalmakra nem számíthatunk, ugyanis Oswald 1-es kategóriájú szélviharként ért partot, majd ezen gyenge kezdés után, ahogy számítani lehetett rá, a szárazföld felett elvesztette ciklon-minősítését is.

 

 

Hozzánk már csak kiadós eső formájában érkezett, három-négy napig szakadt, csodálatos volt. A levegő végre lehűlt, a lakásban is harapni lehetett a levegőt, medencézni pedig esőben is lehet, vizesebb úgyse lesz az ember. A gyilkos része akkor következik, mikor hosszú idő után végre eltűnik az összes felhő, és kisüt a Nap. Szerintem egy fejünkre húzott és jó szorosan megkötött nylonzacskóban könnyebb lélegezni. Most konkrétan meg lehet fulladni, mindezt 36-37 fokkal párosítva, napok óta.

 

Mi tehát ennyivel megúsztuk, de sajnos a tőlünk délre fekvő városok nem jártak ilyen jól. Az eső ott hatalmas áradásokat okozott, városkákat ürítenek ki. Bundabergben a legrosszabb a helyzet jelenleg, és persze Brisbane-ben is árvíz van megint. A felhők pedig haladnak dél felé, azt hiszem ma Sydney van soron.

Az áradások miatt tegnap Brisbane-től északra az egész partvidéken nem volt internet, telefon a Telstra hálózatán. Ez nem akkora veszteség, gondoltuk, ki fogjuk bírni, bár félóránként lestük a modemet, visszatér -e a negyedik zöld jel. S mivel négyen vagyunk függők, ez azt jelenti, hogy összességében folyamatosan néztük, hiába. Vigasztalásként apjuk elvitte a gyerekeket vásárolgatni a Cairns Central-ba. Nem tudom miért nem ért össze az agyunkban hamarabb, hogy ha nincs internet és telefon sehol, de sehol, akkor nem működnek a kártyaleolvasók, bankautomaták, és a benzinkúton sem adnak benzint. Készpénz senkinél, bankok zárva. De legalább a plázában hűvös volt, meg millió nép, akik spóroltak egy csomót ezen a szép munkaszüneti napon.

Délután megpendítették, hogy az iskolák Cairns-ben telefonvonal hiányában mégsem fognak kinyitni, biztonsági okokból. Ekkor enyhe idegi rángást kezdtem érezni a bal szemem környékén, és még erősebben kezdtem óhajtani az internet-kapcsolatot, jobban, mint bárki más a családban. Tudtam, itt már nem babra megy a játék, ennek már tétje volt. Imám meghallgatásra talált, megkaptuk, amit akartunk, innentől kezdve azon izgultam, maradjon ez így legalább reggel 9-ig.

Úgyhogy ma reggel elmentek. Szépen, új egyenruha, új cipő, én meg cipelhettem a fejenként 15 kiló tanfelszerelést utánuk. Így csinálják ezek az oktatásügyiek, még utoljára megszopatják anyukát, akinek ha szerencséje van, mindezt szakadó esőben kell végigcsinálnia, amikor is parkoló égen-földön nincs, és semmi, de semmi esélye hogy egyáltalán esernyőt tartson a feje felé.

Szerencsére ma reggel kivételesen nem esett, csak orkánerejű szélbe bonyolódtunk. De: beérkeztek, mindenki megtalálta az osztályát, Emma nagyon jó tanárnénihez került, együtt van a barátnőivel, de biztos ami biztos írtam neki egy üzenetet az uzsonnásdobozába, hogy legyen kedves mindenkihez. Mátyásunk sajnos nem került a barátjával össze, pedig rikveszteltem én tavaly év végén, meg múlt héten is az ofiszban, úgy látszik hiába. Ő egyébként egy idősebb tanárbácsit kapott, egész fasza csávónak tűnik, persze majd nyugtával dícsérjük.

Aztán mikor hazaértem az üres lakásba, és senki nem virnyókolt, verekedett meg tépte egymást, csak a nagy csönd, egészen elanyátlanodtam. Alig várom, hogy 3 óra legyen, és Mátyás kijöjjön a teremből, megtaláljuk Emmát és megkérdezhessem, milyen volt az első nap? Pedig előre tudom a kimerítő választ: jó.

Azt hiszem, kitakarítom a lakást. Terápiás céllal.



Update: A nap végére átrakták Mátyáshoz Luca nevezetű barátját, úgyhogy mindannyian (szülők-gyerekek) együtt örültünk, mindenki boldog, mégis csak rendes ember ez a Miszta Prinszipöl. A "milyen volt az iskola" kezdetű kérdésemre pedig terjedelmes választ kaptam mindkét gyerekemtől. Igaz, hozzátettem azt is: ott kezdjük, hogy kiléptem az ajtón.

 

 

 

Boldog Új Évet Kívánunk Mindenkinek!

Nem kenyerem az évértékelés. Mióta van nekünk ez a csudajó napló, csak azóta analizálgatok itt az év vége felé.

 

Nos, az idén kaptunk hideget-meleget, jutott nekünk jó és - azért legyünk őszinték, még ha olyannyira optimisták is vagyunk - rossz is bőven. De Lajos megmondta a tuttit: "Túléltük. Megfogtuk az alját, visszapattantuk, és innen már csak jobb jöhet."

 

Tehát várjuk a jobbat, és persze továbbra is mindent meg fogunk tenni érte, hogy meg is kapjuk, mert akármennyire is szerénytelenül hangzik, megérdemeljük.

 

A Kedves Olvasókat keserítem már csak az éves összefoglalónak szánt videómmal, amit egyszerűen imádok készíteni minden egyes alkalommal (persze mi év közben is milliószor megnézzük), szóval ettől senki nem fog szabadulni a jövőben sem.  

 

Kívánunk mindenkinek egy gyönyörű új esztendőt, egészséget, boldogságot, jókedvet!