Sohase mondd

Itt, a világvégi homoksziget legészakibb településének kertvárosi övezetében, egy hosszú, esőerdőbe vesző zsákutca legvégén bizony csendesen, de annál nagyobb nyugalomban telnek a napok. Ismerősöm (korábban Európa egyik zajos nagyvárosának lakója) igen találóan fogalmazott, mikor azt mondta: "Imádom. Olyan, mintha egy párhuzamos dimenzióban élnénk. Tudjuk, hogy történnek a világban dolgok, mert ha akarom, megnézem a tévében, de mi ebből semmit sem érzünk. Van a real world, és vagyunk mi. Még az esti híradóban sem mutatnak semmi komolyat."

 

És teljesen igaza van, magam is így érzem, a stressz, a pörgés szép lassan kimaradt az életünkből. Még kirándulni is egyre kevesebbet megyünk, ami érdekelt bennünket, azt már láttuk. Többször is, talán túl sokszor is.

 

A minden újdonságra rácsodálkozás kikopott az életünkből, helyébe léptek a mindennapok, mindennapi, és egyre inkább magánjellegű eseményekkel. Be kell vallanom, ami a blogot illeti, régóta próbálok egyensúlyozni a talán érdeklődésre számot tartó, de mégsem túl személyes témák között, és szép lassan belefáradtam.

Soha nem felejtem el, hogy Magyarországon mit jelentett éveken keresztül, minden áldott reggel bekapcsolni a gépet, és egy kávé mellett minél több információmorzsát felszívni Ausztráliáról, a már ott élők blogjaiból. Szerettem volna ebből is visszaadni kicsit, úgy éreztem, nem hagyhatom cserben a most hasonló cipőben járó álmodozókat. És mindig a kellő időben jött egy-egy dícsérő megjegyzés, vagy levél valakitől, ez alkalmanként továbblendített a blogírói válságon.
 

Nem mondom, hogy mi már túl vagyunk mindenen, egészen biztos vagyok benne, a számunkra igazán izgalmas dolgok még csak most következnek. Tudom, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy egyszer végre mi is megtaláljuk a helyünket, ahonnan már nem megyünk tovább. Letelepedünk, lesz saját otthonunk, kiskutyáink, matricák hosszú sora a hátsó szélvédőn.

Szeretnénk tisztességes, jó emberekké nevelni a gyerekeinket. Nem ausztrálnak vagy magyarnak,  Embernek.  Jó lenne, ha a hozott, és általunk értékesnek tartott tulajdonságokat sikerülne ötvözni az itteni, pozitívnak tartott hatásokkal. Tehát, ha nem a minimum lenne az elérendő szint a munkavégzés, tanulmányaik során, illetve az élet egyéb területein. Mert igaz, hogy itt ez is elég, de mire lennének képesek, ha megpróbálnák nem csak csinálni, de jól csinálni a dolgokat. Tudom, ez nekünk evidens, mert ezt hoztuk otthonról, de az is igaz, hogy mi meg túl sok mindenre görcsölünk és feszülünk rá még mindig, amit az ausztrálok véletlenül sem tesznek. Tökéletes munkát ne várjunk tőlük (sőt, közel jót se nagyon), de azt legalább a legnagyobb magabiztossággal prezentálják, eszükbe nem jut, hogy tévedhetnek is. Amivel persze engem bizonytalanítanak el, és a saját - egyébként helyes - meglátásomat, meggyőződésemet is képes vagyok kétségbe vonni egy szempillantás alatt. Ezen a téren még mi is sokat fejlődhetünk.

Röviden, valahol a kettő között egyensúlyozva kellene mutatni olyan példát a gyereknek, amit magunk sem láttunk még, de hogy nem ebben nőttünk fel, az is biztos. Azt mondják, az európai bevándorlók gyermekeikkel szemben mindig magasabb elvárást támasztanak, mint a már több generáció óta itt élők. Ezt észleltük és érezzük a saját bőrünkön nap, mint nap.  Nem is könnyű, sok esetben kétségbeesve nézek Lajosra, aki ilyenkor mindig megnyugtat: "nyugi, jól csináljuk". Biztos lesznek ütközések, mert a csemetéknek is egyszerűbb a könnyebb utat választani, és néha nekünk is túl kell lépnünk a nevelésünkből adódó korlátainkon.

Volt még rengeteg közlendőm és kusza gondolatom, amit szerettem volna ezeken az oldalakon megosztani. De amikor harmadjára törlöm ki a mondatokat és kezdem elölről a bejegyzést, hogy politikailag korrekt, plusz még illedelmes is legyek, és megfeleljek mindazoknak, akiknek a véleménye fontos nekem, továbbá véletlenül sem akarok megbántani senkit, akit szeretünk, így is épp elég kritikusak ... ekkor megtör a lendület és a kedv.
 

Nagyon szívesen leírtam volna sokkal többször, mint tettem: életünk legjobb döntése volt, hogy ide jöttünk, és ezt az országot választottunk magunknak és a gyerekeinknek. Természetesen itt sem minden tökéletes, az élet nem rózsaszínű vattacukor. Mégis boldogok vagyunk, mert van jövőképünk, látjuk nem csak a holnapot, de évekre előre tervezhetünk, emberhez méltó életet élhetünk öregként, és a gyerekek majd fiatal felnőttként is. Öröm reggelente felébredni és kilépni az utcára, a biztonság és nyugalom határa nem a kertkapu. Emberként néznek rám a boltban, postán, nem vetélytársként, akit le kell győzni, hogy előrébb kerüljenek a sorban. Segítenek megtolni a bevásárlókocsit, ha elakadok egy göröngyön a parkolóban, az orvosnál, kórházban pedig én vagyok A páciens, akivel törődnek, akit megpróbálnak elégedetté tenni. A gyerekeket az iskolában partnerként kezelik, segítik az előrejutásban. Nem az a cél, hogy stresszben tartsák és a végkimerülésig hajtsák őket a hétvégén meg szünetben is. Nincs nyilvános számonkérés az osztály előtt, vagy dolgozateredmények kihirdetése, ez mindenkinek - még egy gyereknek is - a személyes ügye. A lényeg, hogy mindenki jól érezze magát és legyen elégedett a napjával.
 

Például ezeket is szerettem volna kikiabálni a világnak, de tudom, ez a sok jóság a szüleinknek csak rengeteg fájó pont, amik miatt elveszítettek bennünket, amiket helyettük választottunk.

Említhetnék még ezer tanulságos esetet, saját bőrünkön megtapasztalt kellemetlen, néha fájó élményeket, csalódásokat, amikből mind tanultunk, mégis maradjanak meg inkább nekünk. Hiszen idővel mindent másképp látunk, az ember nem forgathatja magában a sérelmeit évekig.

 

Szóval ilyen és ehhez hasonló zavaros gondolatok miatt szép lassan a személyes rész háttérbe szorult, viszont nem szeretném, ha helyét a sekélyesség és középszerűség venné át.

Úgy érzem, most kellene abbahagyni.

 

Ismeretlenül is, teljes szívemből köszönöm MINDENKINEK, aki olvasott, velünk tartott az elmúlt években, hozzánk szólt, bíztatott, drukkolt és aggódott értünk. Számomra teljesen hihetetlen, hogy mennyi ember volt kíváncsi ránk a világ minden pontján. Hálás vagyok Nektek, Kedves Olvasóink, mert érdeklődésetek nélkül blog sem lett volna, és pár év múlva csupán halvány emlékek derengenének az Ausztráliában töltött első időkről.

Innen viszont egyedül megyünk tovább. Mi négyen...

Ui.: Attól tartok az év végi videók gyártásáról már nem tudok leállni. Akit érdekel, csatornánkon megtalálja őket a későbbiekben is.