Tíz év után

Belegondolni, leírni is szinte hihetetlen: kerek 10 évvel ezelőtt, ezen a napon szállt le velünk a repülőgép Ausztráliában. Visszagondolva arra a kis négytagú, megszeppent, ámde borzasztóan elszánt - és akkor úgy gondoltuk talpraesett - családra, egyszerre vicces és szívszorító érzés előhívni az emlékeket és megállapítani, JézusIsten, mennyit változott az életünk, és mennyit változtunk mi is!

Az első 5 év meglehetősen jól dokumentált a blogon keresztül, legutolsó bejegyzésem óta azonban eltelt megint 5 év, sőt egy kicsivel több is.  Ez volt az az idő mikor kezdett az életünk is csöppet mozgalmasabb lenni, és igen, a mozgalmast úgy kell érteni, mint egy harsány, bizonyos időközönkét úton lévő, gyakorlatilag állandóan ki-be pakoló, mindig csak átmenetileg itt-ott élő, egyre gyarapodó létszámú és ebből kifolyólag egyre zajosabb vándorcirkuszt.

Cairnsből Perth-be költöztünk, és habár az állandó letelepedés szándékával érkeztünk minden helyre, valahogy nem sikerült és hajtott a viszkető fenekünk, mindig továbbálltunk. Keresem az okokat, talán úgy magyarázzuk ezt magunknak, hogy ha már egyszer elhagytuk szülőfalunkat, családunkat, barátainkat, akkor csakis a tökéletessel - nekünk tökéletessel - elégszünk meg, semmi mással. 

Perthnek rengeteg mindent köszönhetünk. Nagyszerű barátainkat, csodálatos emberek társaságát. Belénkfutott Bonnie kutya, akiért szintén végtelenül hálásak vagyunk a Sorsnak, legjobb gyerekem az összes közül esküszöm, olyan okos és szófogadó. Családunk hatodik - Perthben született - tagjának bemutatására pedig nem is találok szavakat. Matilda szívünknek legkisebb mazsolája, aki saját bevallása szerint már nem is hercegnő, hanem királynő. Anyakirálynő. És tényleg, senki nem tanúsíthatja megbízhatóbban ennek valódiságát mint jómagam, aki rendes alattvalóként szolgálom negyedmagammal a kicsi hároméves életének minden hisztijét.

Tulajdonképpen miatta is született ez a poszt, mert legutóbbi jelentkezésemkor könnyelműen megígértem az egyik kommentben, hogy amint újabb állampolgárságot szerzünk, avagy újabb gyermek születik, arról feltétlenül beszámolok. Fene se gondolta, hogy ez tényleg bekövetkezik, de szavamat adtam...

Ennyi hihetetlen jóságon túl Perth-nek köszönhetünk még egy extra fontos dolgot: felismertük, hogy Queenslandiek vagyunk, visszavonhatatlanul és végérvényesen. Egészen pontosan 2 év akárhány hónap után egy hosszú és viharos tél közepén azt mondtam Lajosnak: engem nem érdekel ki mit csinál, jön vagy marad, de én megyek vissza Queenslandbe. És lőn. De azért végül mindenki a családban úgy döntött, hogy velem tart, ami nem kis szerencse és valljuk be nagyban megkönnyítette a helyzetet.

Ezúttal Brisbane és Sunshine Coast között egy félig vidéki jellegű lakónegyedet választottunk, mert nem csak azt tudtuk, hogy melyik államban akarunk lakni, de ennyi évvel és tapasztalattal a hátunk mögött azt is felismertük, hogy nem vagyunk városi népek. Olyannyira nem, hogy ekkor már erősen a vidék felé húzott a szívünk, és egészen pontosan tudtuk mit akarunk: egy farmot. Egy egészen picike farmot egy egészen picike házzal, ahol elférünk valamennyien, sőt még többen (szigorúan állatok) is. Ahol van hely szaladni gyereknek, kutyának, ahova Emma megveheti végre valahára a lovacskáját, ahol a fű zöld és az ég kék, ahol eukaliptusz illatára és madárcsivitelésre ébred az ember reggelenként. Ahol a szomszédok figyelnek egymásra és összetartanak, de azért megfelelő távolságra élnek egymástól, így a vándorcirkusz zaja fel sem tűnik nekik.

Semmire nem vágytunk, csak egy egyszerű életre egy egyszerű helyen.

Egy éve éljük a mi egyszerű életünket a Sunshine Coast peremén, Brisbane belvárosától egyszáz kilométerre, a pici farmunkon. Csatlakozott a csapathoz Málna kutya, egy kicsi hülye terrier hatalmas szívvel, és egy póni is legel a karámban. Igaz, Dolly méretét tekintve mini, de egyénisége annál nagyobb neki, legszebb palomino kisló egész kerek világon.

Tele vagyunk munkával és tennivalóval, ami egyrészt a vidéki élet velejárója, másrészt saját kezű házrenoválásba kezdtünk, amire szintén régóta vágytunk. Tudom most sokak a homlokukhoz kapnak "Istenem, hát ezeknek tényleg teljesen elment az esze.. házfelújításra ... vágyni???", és totál igazuk van. Van nekünk ugye 4 gyermekünk, mi meg bevállaltuk még ezt az őrült feladatot is. Az az igazság, én személy szerint mindig is vágytam arra, hogy létrehozzak valamit a két kezemmel, hogy kézzelfogható eredménye legyen a munkámnak (a 4 gyereken túl). Ezelőtt is festettem-újítottam fel bútorokat, de egy ház... húúú, ez azért egészen más nagyságrendű meló. Lajos igazából egy egész házat akart építeni a saját két kezével, neki annyira hiányzott az alkotás folyamata és eredménye. Jobb megérzésem tiltakozott ellene szerencsére, szóval most tető van legalább a fejünk felett. Épít viszont egy tinédzser-lakot a ház mellé a két nagynak, kábé fél éve kezdte, és még mindig nincs kész az alap, de meggyőződésem, hogy a jó munkához idő kell, a jobbhoz meg még több, és minek is rohanni, ugye, nincsen Grand Opening Day, nyugodtan szöszöljön csak tovább.

Szóval mindamellett, hogy jó dolog ez a házfelújítósdi, azért fárasztó is a mindennapi teendők mellett, ez tény. És mindig van újabb feladat, tele vagyunk újabb projectekkel, borzasztóan izgalmas, ugye?

Ha visszanézek arra a megszeppent négytagú családra ott a reptéren, akkor igen, be kell látnom nagy utat tettük meg. Gyerekek születtek és nőttek fel, Emma már egyetemre jár, tanárnéninek készül. Mátyás egyelőre a középiskolás éveit tapossa, és az idén Barnabás is elkezdte az iskolát. Matildánk heti pár nap erejéig részt vesz a helyi óvoda életében a maga királynői módján (későn érkezik és korán távozik, maga válogatja meg az óvónénit akivel szándékozik ott is maradni). Lajosunk továbbra is a szörnyen izgalmas könyvelő szakma gyöngye, de titokban fűnyírói karrierről álmodozik. Engem pedig azt hiszem beszippantott a gyerekezés, pár napon belül kezdek óvónéniként, és úgy érzem megtaláltam azt a szakmát és helyet amit élvezek és ami ad. (Érdekes, a magyar nyelvben nincs erre kifejezés: rewarding. Nem lenne rá igény? Pedig borzasztóan fontos, és mégcsak nem is tudtam korábban, hogy mint szempont, ez létezik)

Nem lenne teljes a poszt, ha nem emlékeznék meg a Cairns-i évekről és a helyről, ami egész Ausztráliában talán a legvarázslatosabb vidék.

Úgy döntöttünk, hogy a megérkezési évfordulónkat megünneplendő visszatérünk Cairns-be, megmutatjuk a kicsiknek a helyeket, ahol Emma és Mátyás felnőtt, ők pedig elérzékenyülhetnek "jajjj erre emlékszem, emlékszel?" Mivel a nyaralást egybekötöttük az iskolai szünettel, ezért szeptemberre esett, és autóval vágtunk neki az 1700 kilométeres útnak, felfedezni az útba eső látnivalókat is. Hatalmas élménnyé sikeredett tenni ezt a két hetet, imádtam majdnem minden percét (azért hosszú az az út). 

Cairns maga a földi paradicsom, varázslatos úgy ahogy van, ráadásul rengeteg emlék fűz minket hozzá, csodaszép éveket töltöttünk ott el minden nehézség ellenére is. Többször mondom az itteni ismerőseimnek, hogy én Cairns-et ausztrál szülővárosomnak tekintem. Oda érkeztünk, ott szocializálódtunk, nőttünk fel az ausztrál élethez. Ott lett kisgyerekből tinédzser Emma és Mátyás, és érkezett közénk Barnabás, nem utolsó sorban ott lettünk ausztrálok.

Mindig jó lesz visszamenni, nosztalgiázni, kiélvezni a színeket, illatokat, ismerős érzéseket, találkozni rég nem látott barátokkal, és meg is fogjuk tenni rendszeresen, mert egyszerűen feltölt, annyira szükségünk van rá, mint mikor hazatér az ember a gyökereihez.

De az otthon itt van. A pici farmon a csöpp verandás házban ahol zsemleszínű lovacska legel a zöld füvön Queensland kék ege alatt.

Az út végén, mi hatan.