Van hova fejlődni

Van egy nagyon kedves ismerősünk - igazából itt mindenki kedves, de neki tényleg elhiszem, hogy az -, Jill-nek hívják.

Valami iszonyat módon beszél angolul, tegyük hozzá, ez az anyanyelve, tehát nem elég a szörnyű ozzi akcentus, annak is a tirpák, messzi-messzi észak-queenslandi fajtája, de nagyon zártan ejti a hangokat, ráadásul - ha ez nem lenne elég - még hadar is. Sokszor találkoztunk annak idején, a fiaink együtt jártak prepibe meg elsőbe, tartottunk játszódélutánokat, voltunk náluk barbizni is, de mindig vért izzadtam, ha meg kellett értenem őt, legtöbbször nem is sikerült. Pedig nagyon szerettem volna, végtelenül jópofa, aranyos nő, szörnyen sajnáltam, hogy nem tudok kellő partner lenni a csevelyben. 

Az elmúlt egy-másfél évben ritkábban láttuk egymást, ha néha összefutunk az iskola udvarán köszönünk, és megkérdezzük egymástól ki hogy van, ennyi.

Viszont pár napja szembetalálkoztunk, én is várakoztam, ő se sietett, széles jókedvvel üdvözölt, ahogy az megszokott tőle. Borzasztó büszke voltam magamra, gondoltam, most aztán nem fog ki rajtam, itt élek már pár éve, sőt, az utóbbi hetekben alapos kiképzésben is volt részem napi szinten, nincs olyan szava a tanáraimnak, osztálytársaimnak amit én meg ne értenék, bárkivel bármiről bármikor bármit ...

Nos, a kötelező hogy vagyunk bevezető után aztán Jill pillanatokon belül elémlökött 4-5 mondatot, amiből gyakorlatilag egyetlen egy szót sem értettem, még csak körülbelül sem. Így kapaszkodóm sem maradt, vajon mi a téma, de mivel jót nevetett a végén, gondolom vicces lehetett, így én is jót nevettem.

Határozottan van hova fejlődni.