Legutóbbi bejegyzésem miatt megkaptuk mindenkitől a sajnálkozó észrevételeket, amiket köszönünk. Nem ilyen vészes a helyzet, mint ahogy azt a visszajelzések tükrözik, egyszerűen arról van szó, hogy mindenkinek vannak rosszabb (mélyebb) és jobb (emelkedettebb) pillanatai. Valószínűleg a post az előbbi hatása alatt született.
Lehet, arról jóval kevesebbet írok, hogy szeretünk itt élni. Megszoktuk a tájat, a növényeket, az embereket, még a szomszéd dupla sportkipufogóját is (ugyan minek egy Honda Jazz-re?!) , amivel a hálószoba ablakunk alatt parkol. Tudjuk, hogy mit honnan vegyünk le a polcról a boltban (legalábbis én tudom, Lajos sosem fogja), a piacon is tudjuk, kitől mit kell vásárolni, és ismerősként fogadnak. Tudom, hol lehet a legjobb kávét kapni - szerintünk Kurandán, az állomás épületében, ami egyébként a világ legszebb állomása. És ha már itt tartunk, szeretem az épületeket is itt. Ezt igen nehéz volt elérni, mert az ember kezdetben Cairns-t bódévárosnak látja (elnézést, nem tőlem származik a kifejezés). Ami igaz is, csakhogy itt vannak azok a gyönyörű queenslanderek, amelyek ízléssel felújítva varázslatos hangulatúak kívülről-belülről. Előny is származik ám abból, ha az ember lánya takarítóként sok lakásba-házba bebocsátást nyer!
A gyerekek szeretnek iskolába járni. Igaz, ez a része otthon is ment, Emma imádta a második bé osztályát, Mátyás pedig a Mókus csoportot. Itt azért kapunk sok hívást az iskolából, mert a kölkök minden szarért rohannak az irodába, kezükben a telefonszámainkkal, mert persze Emmának az is fel van írva. Nem tudják másnak elmondani, hogy mi a baj (ami sokszor pitiáner dolog), mert bonyolult mondatokra még nem képesek angolul. Tehát puszta nyelvprobléma, ami megoldódik pár hónap alatt. Ezen kívül, az itteni liberális felfogásnak köszönhetően a szülőnek mindenről tudnia kell. A múlt héten például Emmát kicsit melegnek érezték, tehát rögtön csörögtek, de megmérni nem mérték meg a lázát, mert ahhoz nincs joguk. Persze hanyatt-homlok rohantunk, és kiderült, hogy kutyabaja a lányunknak.
Itt egészen más felfogás uralkodik az oktatás-szülő-iskola-diák-család sokszögben, bár ezt nem tudnám egy szóval jellemezni. Sokkal nagyobb az együttműködés, az iskola és a tanár van a gyerekért, ugyanakkor a szülő ezt viszonozza. Amennyire én emlékszem gyerekkoromból, a két oldal között egy hatalmas, áthatolhatatlan fal húzódott, amit nevezhetünk a tisztelet megadásának is, de szerintem a tiszteletet másképpen is el lehet érni. A gyerekeim nevelőivel azonban már otthon is sokkal-sokkal közvetlenebb, és ezáltal jobb volt a kapcsolatom, mint annak idején a szüleim és a tanáraim között, ami tükröződött(-ik) a diák-tanár viszonyban is.
Nem tudom, hova akartam kilyukadni, de azt hiszem az oktatási reform alapjait nem nekem kell kidolgoznom.
Egyébként tegnap sikerült az első süteményem itt, amire még én is azt mondom, ez igen, ez jobb, mint otthon bármelyik volt. Ettől jobb kedvem lett. Sima csokis torta vaníliakrémmel, gluténmentes, tojás nélkül, kitűnő a tésztája, isteni a krémje, felfaltuk 20 óra alatt négyen az egészet. Találtam egy kapucíner torta receptet is, legközelebb az jön!
Szóval: jó itt. Túljutottunk a kezdeti lelki nehézségeken, már csak kép apró dolog hiányzik. De egy is elég. Egy iciri-piciri munkahely.
Lehet, arról jóval kevesebbet írok, hogy szeretünk itt élni. Megszoktuk a tájat, a növényeket, az embereket, még a szomszéd dupla sportkipufogóját is (ugyan minek egy Honda Jazz-re?!) , amivel a hálószoba ablakunk alatt parkol. Tudjuk, hogy mit honnan vegyünk le a polcról a boltban (legalábbis én tudom, Lajos sosem fogja), a piacon is tudjuk, kitől mit kell vásárolni, és ismerősként fogadnak. Tudom, hol lehet a legjobb kávét kapni - szerintünk Kurandán, az állomás épületében, ami egyébként a világ legszebb állomása. És ha már itt tartunk, szeretem az épületeket is itt. Ezt igen nehéz volt elérni, mert az ember kezdetben Cairns-t bódévárosnak látja (elnézést, nem tőlem származik a kifejezés). Ami igaz is, csakhogy itt vannak azok a gyönyörű queenslanderek, amelyek ízléssel felújítva varázslatos hangulatúak kívülről-belülről. Előny is származik ám abból, ha az ember lánya takarítóként sok lakásba-házba bebocsátást nyer!
A gyerekek szeretnek iskolába járni. Igaz, ez a része otthon is ment, Emma imádta a második bé osztályát, Mátyás pedig a Mókus csoportot. Itt azért kapunk sok hívást az iskolából, mert a kölkök minden szarért rohannak az irodába, kezükben a telefonszámainkkal, mert persze Emmának az is fel van írva. Nem tudják másnak elmondani, hogy mi a baj (ami sokszor pitiáner dolog), mert bonyolult mondatokra még nem képesek angolul. Tehát puszta nyelvprobléma, ami megoldódik pár hónap alatt. Ezen kívül, az itteni liberális felfogásnak köszönhetően a szülőnek mindenről tudnia kell. A múlt héten például Emmát kicsit melegnek érezték, tehát rögtön csörögtek, de megmérni nem mérték meg a lázát, mert ahhoz nincs joguk. Persze hanyatt-homlok rohantunk, és kiderült, hogy kutyabaja a lányunknak.
Itt egészen más felfogás uralkodik az oktatás-szülő-iskola-diák-család sokszögben, bár ezt nem tudnám egy szóval jellemezni. Sokkal nagyobb az együttműködés, az iskola és a tanár van a gyerekért, ugyanakkor a szülő ezt viszonozza. Amennyire én emlékszem gyerekkoromból, a két oldal között egy hatalmas, áthatolhatatlan fal húzódott, amit nevezhetünk a tisztelet megadásának is, de szerintem a tiszteletet másképpen is el lehet érni. A gyerekeim nevelőivel azonban már otthon is sokkal-sokkal közvetlenebb, és ezáltal jobb volt a kapcsolatom, mint annak idején a szüleim és a tanáraim között, ami tükröződött(-ik) a diák-tanár viszonyban is.
Nem tudom, hova akartam kilyukadni, de azt hiszem az oktatási reform alapjait nem nekem kell kidolgoznom.
Egyébként tegnap sikerült az első süteményem itt, amire még én is azt mondom, ez igen, ez jobb, mint otthon bármelyik volt. Ettől jobb kedvem lett. Sima csokis torta vaníliakrémmel, gluténmentes, tojás nélkül, kitűnő a tésztája, isteni a krémje, felfaltuk 20 óra alatt négyen az egészet. Találtam egy kapucíner torta receptet is, legközelebb az jön!
Szóval: jó itt. Túljutottunk a kezdeti lelki nehézségeken, már csak kép apró dolog hiányzik. De egy is elég. Egy iciri-piciri munkahely.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése