Hétvégi kivonat

Szombaton Emmát elhívta a mostani legjobb barátnője játszani egyet. A kislány osztrák, és múlt decemberben érkeztek Salzburgból, nem sokkal utánunk, hasonló kihívások vártak a csajokra, így a sors összehozta őket. Talán Nadine jobban érti már az angolt, mert Emma néha megkéri, hogy magyarázza el neki más szavakkal, hogy mi a feladat, mert elsőre nem jött át. Persze angolul beszél egymással a magyar és az osztrák kislány, és mindent el tudnak mondani, amit szeretnének, nincsenek nyelvi akadályok. (Nekem ez nagyon érdekes, és irigylem is Emmát ezért rendesen. Hogy azt mondja el, amit szeretne, és nem azt, amit tud.)

Este elmentünk a gyerekért, a szülők behívtak egy kávéra, kicsit elbeszélgettünk, nagyon kedves emberek. Jó volt hasonló véleményeket hallani olyanoktól, akik hozzánk kicsit  közelebb álló kulturális háttérrel rendelkeznek (tehát nem ausztrálok). Nem tetszik nekik az itteni oktatás színvonala, ebben kiegyeztünk, ők is megállapították, hogy Nadine többet felejt, mint tanul, és külön foglalkoznak otthon a matematikával.

Aztán szóba került a ki(be)vándorlás, gyakorlatilag a "frissen" érkezők mindig ezt a témát vesézik ki először. Miért, miért pont ide, ebbe az országba, ebbe a városba, és mi a terv a jövőre nézve. Nos, itt jöttek elő a különbségek, hiszen azért Magyarország és Ausztria nem ugyanaz, különösen az a része, ahol ők éltek. Szintén tanulóvízummal vannak itt, mert hát vágytak egy kis kalandra, jó időre a magas Alpok után, és ez milyen izgalmas élmény már. A gyerekek megtanulnak angolul, eltöltenek egy évet, aztán hazamennek karácsonyra, és eldöntik, hol jobb, aztán vissza, vagy nem. Igaz apukának van itt munkája, és meg is szponzorálná a munkaadó, nem gond az állandó lakosi vízum megszerzése, ha már úgyis itt vannak, de azért lehet, hogy mégis otthon maradnak.

Gondolom sokan nem értik, hogy mire akarok kilyukadni.

Gyönyörű, vadonatúj, medencés  családi házban laknak, egy puccos lakóparkban. Ugyanúgy fizetik a két gyerek tandíját, mint mi, anyuka nem dolgozik, apuka részmunkaidőben. Otthon, mikor elindultak, mindenüket eladták, céget, házat, autót. De nem fontos az ausztrál állandó lakosi vízum, és ha hazamennek ugyanott tudnak folytatni mindent, ahol abbahagyták, függetlenül az itteni kiadásoktól. Legfőbb problémájuk a döntés maga. Hogy döntsenek majd decemberben, mert mindkét országnak van előnye, és hátránya, természetesen.

Mindenesetre ilyen is van.

Ma, vasárnap végre elmentünk kirándulni, családilag. Ilyen is régen volt már, Kuranda is régen volt már. És az a kedvencünk. Egy hangulatos pici falu, fent a hegyen, ami igazi turistalátványosság. Visz fel kisvonat, libegő, és szerpentin. Mi mindig ez utóbbit részesítjük előnyben, mert olcsó és gyors.

Rengetegen voltak, ami külön jó, a vásári forgatag miatt. Mindig találunk valami új érdekességet, ma a cukorkagyártó boltot, amiről már Csabiék írtak is itt, ezért nem részletezem. Lényeg a lényeg, a gyerekek nem győztek kóstolni, persze vásároltunk is, hiszen az édesség nem tartalmaz mesterséges aromát, színezéket, tejet, glutént, mogyorót meg kitudjamégmitnem. Vajon akkor miből készül?

És az elmaradhatatlan kávé az állomáson. A vonatot mindig lefényképezzük, és integetünk is a távozó szerelvényen utazóknak, akik meglepő módon ennek szörnyen örülnek, visszaintenek, kivéve a goldclass utasokat. De komolyan, az egyetlen vagon, ahol szinte ki se néznek az ablakon. A vasúton távozók hazafelé megállnak a vízesésnél, még egy utolsót fényképezni, mi ezt ma kihagytuk.

Kicsit hűvös volt, fáztunk.

Az a bizonyos goldclass

Másodosztály

Kávé a peronon

Mi négyen, itt és most