Ijesztő

Keresztanyám épp a minap jegyezte meg, tetszik a lakás, meg minden, az állatok sem baj, hogy ott vannak addig, amíg kint maradnak és nem akarnak az ágyba bemászni például. Erre én késlekedés nélkül megnyugtattam, hogy ilyen nem történhet, minden nyílászáró tökéletesen szigetelt, plusz biztonsági szúnyoghálók, szóval biztos, hogy nem.

Másnap reggel őt találtuk az előszobában:

Huntsman márkájú, széltében kb. 8 cm, egyébként nem csíp, nem támad, nem veszélyes (legfeljebb harap, de az sem halálos), viszont rettenet ijesztő, különösen, ha elkezd szaladni.

Nagyon gyors, hagyományos módszerrel (poharat, illetve méretéből adódóan tálat ráborítva) elkapni lehetetlen. 

Hát, ő a végén kicsit megszédült a spray-től.

Azóta a bejárati ajtó alatti rést is betömjük.

Nem számoltam még be arról az örömteli eseményről, miszerint Lajos letette a kurzus utolsó vizsgáját is. Nem jelenthetem ki egyértelműen, hogy befejezte az egyetemet, mivel a vizsgaeredményeket nem tudjuk, pár hét múlva hozzák majd nyilvánosságra, mindenesetre bízunk benne, hogy sikerült teljesítenie legalább a minimum követelményt.

Diplomaosztó áprilisban (jövőre). Ha akarja, állítólag megkaphatja korábban is, ami azért lenne üdvös, mert a mi tanulóvízumunk októberben (idén) lejár, és célszerű lenne lépéseket eszközölnünk a folytatást illetően. Mi már csak ilyen türelmetlenkék vagyunk.

Pár héttel ezelőtt én is kiléptem a munkahelyemről, tanulságként levonva: ahonnan egyszer eljöttünk, oda ne menjünk vissza, mert a dolgok a lehető legritkább esetben változnak a pozitív irányba.

A dolgok ilyetén állása miatt helyénvalónak tűnne a kérdés, mik a tervek, hogyan tovább?

Terveink nyilván vannak, de ebben a pillanatban minden eshetőleges. Jelenleg két hét inkubációs idő következik, az iskolai téli szünet miatt. Utána már Lajos is elkezdhet teljes munkaidőben dolgozni, tehát én csak részmunkaidős állásban gondolkodhatnék a gyerekek időbeosztása miatt. Viszont azt még mindig nem találtam ki, hogy mit is szeretnék csinálni (hogy mit nem, az egyértelmű számomra), de mindegy is, mert ez nem kívánságműsor, a lehetőségek elég korlátozottak.

Nem tudom mennyire lehetett tisztán érzékelni az álláskeresés nehézségeit eddigi bejegyzéseim kapcsán, mindenesetre a helyzet azóta sem javult.

Lássuk be, a tanulóvízum egyébként is egy nagy szívás. Az ember kifizeti a saját képzésének költségeit, ami egyébként rendben is van, hisz ezért jön: tanulni. Ha a gyereket is hozza, akkor az általános iskolai oktatás díját, ami nagyságrendileg több, mintha a poronty ausztrál állampolgárként a környék legrangosabb magániskolájának padját koptatná. Ezt követően örülhet, hogy maximum heti 20 órában dolgozhat, házastárs (partner) ugyanennyit. Kivétel persze, ha a kedves tanuló felsőoktatásban vesz részt, mert akkor a házastárs korlátlan munkaidőben húzhatja a gályát. Szó szerint, ugyanis a tanulóvízummal megszerezhető állások köre, mint már sokszor említettem, korántsem teljes, gyakorlatilag a takarító- pincér- konyhai kisegítő- pizzafutár- újságkihordó- esetleg recepciós körben ki is merül (nyilván akadhat ettől eltérő, rangosabb példa, de az tényleg kivételes, és mint ilyet örömmel kell üdvözölnünk).

Az ok valahol érthető: könnyen elsajátítható, képzettséget nem igénylő, egyes esetekben szerény nyelvtudással is végezhető munkákról  van szó, erre a rengeteg tanuló pont megfelelő. A kurzus végén hazamegy, esetleg még hamarabb lelép, többet nem is látják, minek is bízzanak rá bármilyen komolyabb feladatot? Mondhatod, hogy te szeretnél itt maradni, akár örökre is, az nem számít, hiszik is meg nem is, ami biztos, az a vízum az útleveledben. Tegyük hozzá, tényleg bizonytalan, hogy tudsz -e maradni.

Mindezzel nem panaszkodni szeretnék, és elijeszteni sem szeretnék senkit a hatalmas kalandtól, viszont a helyzettel nem árt tisztában lenni az idekészülőknek. Mert egészen más erről olvasgatni, és más megélni, nyilván kicsit megbillentheti az ember lelki egyensúlyát, különösen, ha sokáig tart az a kurzus. Az indulás előtt sokan gondolják azt, hogy "én bármit megcsinálok, takarítok, akár szart is lapátolok, ha kell életem végéig, mindegy, csak kint lehessek". Ez rendben is van, csak pár hónap után már nem fog a szebb és jobb környezet nyugtatólag hatni a rossz érzésekre, az eufória hamar elmúlik.

Természetesen mindig van tovább, illetve hinnünk kell, hogy van. Sokat segíthet, ha az ember elvégez egy szakirányú képzést, ha csak egy picike tanfolyam, akkor is jobb színben tünteti fel az illetőt a munkaerőpiacon. Ez nyilván újabb költség, amit az ember a legkevésbé kíván ebben a szituációban. Másik lehetőség: kapcsolatok, kapcsolatok, amennyiben valakinek fekszik a műfaj. Ez a megoldás nem kerül pénzbe, pontosabban Pelikán elvtárs esetéből láthattuk, nem pénzbe kerül.

Mielőtt bárki levonná a konzekvenciát, szegény Grétáék odakinn, gyorsan le kell szögeznem, egy kollektív tapasztalatra építkeztem az előbbiek során, tehát nem csupán saját, személyes élményekre alapoztam. Azt hiszem, mi csak lépegetünk az úton, reméljük előre.

Rengetegen keresnek meg kérdésekkel, amikre, ha tudok, és van értelme, ezentúl is szívesen válaszolok, viszont esélylatolgatásba továbbra sem szeretnék bocsátkozni. Azt mindenkinek magának kell megtennie, én csupán igyekszem nem csak a szebbik oldalát mutatni az éremnek.