Oh, Sandy

Az iskolában a hetekig tartó könyvvásár első napján "Fancy Day"-t hirdettek meg a múlt héten (de lehet, hogy azelőtt, csak az emlékezőtehetségem már nem a régi, talán ideje lenne Cavintont szedni). A lényeg a lényeg: minden tanuló felöltözhet kedvenc könyv-, avagy filmszereplőjének.

Mindezt pár nappal az esemény előtt tudtuk meg, tehát sok fejtörésre és készülődésre nem maradt idő. Mátyás jelmezét rövidre zártuk, ugyanis lóg egy kalózgúnya a szekrényben, abban elugrálhatott kedvére.

Emma - mint mindig - kicsit macerásabb, hiszen neki igényei vannak, ami ráadásul bővült is az elmúlt pár hónapban a "cool" fogalmával, ami annyit tesz: menő. Lassan frászt kapunk ettől a kategóriától, de gondolom egy tinédzser korba lépő lány anyukájaként jobb hozzászoknom.

Még mindig dúl az Aranyhaj-láz, de gyorsan leszögeztem, hogy hercegnő cucc-beszerzését nem vállalom. A mentőötletem az volt: Drágaság, ha már Emma vagy, légy Emma! Baromira tetszett a lánynak az ötlet, megnéztük a könyvből készült filmet is, tehát az alapműveltség adva volt. Azonban másnap csöppet lehangolódva érkezett haza, tekintve, hogy az iskolában senki nem ismeri sem Emmát, sem Jane Austent, beleértve az angol tanárnőjét is. Ez utóbbit én interjúvoltam meg, és valóban értetlenül nézett rám a tanerő, remélem meglepettségem nem ült ki az arcomra.

Ekkor próbáltam a helyiek oldaláról megközelíteni a dolgot, megnézettem a csajjal a Grease-t. Tudom, amerikai film, de ausztrál vonatkozással, itt Olivia Newton-Johnt az egyik legnagyobb nemzetközi sztárként tartják nyilván azóta is, sőt lassan Travoltát is ausztrálnak fogadják, a film az alapműveltség részét képezi.

Egyetlen kikötése volt Emmának, nem akar jókislány lenni, mert minden egyes napján az (tudnám cáfolni), tehát ő a rosszkislány változatot szeretné megjeleníteni. Ebben gyorsan ki is egyeztünk, még a hétfő reggeli göndör haj varázslásba is belementem. Cool lett.

Ugye milyen gyorsan felnőnek? De van ettől borzasztóbb is: minden nap megnézi a filmet, hétvégén akár többször is, majd vissza-visszatekerget a kedvenc részeihez. Értem én, annak idején mi is imádtuk, rongyosra néztük a videokazettát, átmásoltuk magnókazettára és azt hallgattuk sulibulin. Szerencsére akkor még nem létezett szinkronos változat, "Szendi, kencsüszi..." énekeltük, és fogalmunk sem volt, mit jelent.

Hiába, fiatalság, bolondság. Meg coolság is, persze.