A tél illata

Először furcsa volt a máskor méregzöld hegyvonulat homályba burkolózása. Nem felhő, a levegőben sem érezni párát, még a napsugarak is simogatnak, bár kicsit gyengén, laposan.

Majd elkanyarodva már nem is olyan fontos megtalálni a választ.

Később a szürkületben elkel egy pulóver, csörög a kulcs a kezemben, mikor kilépek a ház kapuján. A postaládák előtt aztán elér orromig a szag. Az illat. Be kell csuknom a szemem, nem akarok mozdulni. Mélyet lélegzem, hagyom, hadd fonódjon össze a bőröm zsibbadásával. Tudom, ők ketten összeszorítják a torkom.

Látom, mindent látok újra, ott, a kopasz nyárfákkal szegélyezett út szélén. A fehér szántóföldeken túl, a határban a Tokajba siető vonat zakatolását hallani. Keményre fagyott földút mentén házak sorakoznak, pici sárga szemeikkel hívogatnak.

A nyáriba lépve Mamit a kukoricadaráló mellett találjuk, meglepődik, nem várt. "Mit is csinálnék ilyenko kislyányom? Gondoltam, elkérem má Pistabácsitó a darálóját, oszt hozzákezdek. Jaaaj a derekom, dehát mindegy má nekem kislyányom. Oszt jó vagytok? Mi történt mostanába a városba? Hozzám csak Jolán gyütt be délelőtt, ment a kocsmába biztos, dehát én má nem kérdem. No, mit visztek, mit adjak? Lemegyek a pincébe, hozok almát meg ződséget." Csorba bögrébe teát mer, cukrosat, citrompótlósan. Néha dob a tűzre, a vassal megpiszkálja, amitől az szikrázik.

Kilépünk a zöldre festett kiskapun, átnézünk Terikéékhez. Náluk is a nyáriból szűrődik ki a fény, biztos süt, valami finomat süt. Diósat. Vagy mákosat, porcukorral meghintve. A buszmegállóig kísérnek a házak. Pici, öreg házak kéménnyel. Füst csavarodik a csípős levegőbe. A tél illata.