Megint csak

Hosszú ideje már, hogy nem írtam ide semmit, és nem gondoltam, hogy bárkinek is hiányozni fog. De egyre többen sürgettek, és ha már valaki a helyi magyar szervezethez fordul kétségbeesve keresve minket, akkor tényleg nincs mit tenni, össze kell kapnom magam.

Tavaly szeptember óta az életünk nem az általunk gondosan eltervezett és kiszámított mederben haladt, még ha esetenként legalább az irány jónak látszott. Csupán szerettem volna kivárni a történet végét, és szerettem volna, ha objektíven látjuk az eltelt idő eseményeit, ami persze sosem fog bekövetkezni, de talán némi távolságtartásra már képes vagyok.

Nos, a gyerekek az új tanév kezdetével, tehát január végétől magántanulók lettek. Az okokról és magáról a Home Education rendszeréről egy későbbi bejegyzésben beszámolok, lényegében a tandíjat szerettük volna megspórolni arra a – reményeink szerint - kis időre, míg a letelepedési engedélyünket megkapjuk, hisz onnan kezdődően ingyenes az állami oktatás nekik is.

A sors úgy fordult, hogy márciusban Magyarországra kellett látogatnunk. Két és fél éve nem láttuk az otthoniakat, akik természetesen hatalmas örömmel fogadtak.

Maga az út fárasztó volt - erre mondjuk lehetett számítani, nem hiába nem ugrunk át havonta - a megérkezés pedig mellbevágó. Sosem felejtem el, ahogy Édesapa várt a korlátnál a bécsi reptéren, és hát neki is vannak érzelmei, bármilyen ügyesen is próbálja rejtegetni. Aztán mikor kiléptünk az épületből, az éjszaka kellős közepén hullafáradtan, a bőröndjeinket magunk után húzva, és megcsapott a hideg, benzingőzzel teli levegő, a hó is elkezdett szitálni, no, akkor megint összeszaladt a könny a szememben. Csak vissza mégse fordulhattam.

A napokig tartó út során a hosszú ébrenlét, félálom, ország- és kontinens váltás tökéletesen összezavar, nehéz is dönteni: ezt álmodom, vagy azt álmodtam? A két ország nagyon messze van egymástól, és nem csak földrajzilag.

Hiába is próbálnám, nem tudnék hitelesen beszámolni arról, milyen volt a találkozás, a viszontlátás, az együtt töltött idő Nyíregyházán és Miskolcon. A gyerekeknek nagyon nagy szükségük volt a nagyszülőkre, a közös élményekre, amit csak egy nagymama vagy nagypapa adhat. Az uncsitesókra, akik hatalmasat nőttek, és igazi játszópajtások lettek. Mi ezt nem tudjuk pótolni, bármennyire is igyekszünk a lehető legjobbat nyújtani nekik.

Nekünk pedig, mint kiderült szükségünk van a szüleinkre, családunkra, barátainkra. Mert jó dolog vasárnap a húsleves illatára ébredni, sok személyre, két asztalhoz teríteni, szülinapot ünnepelni családilag, Húsvétkor locsolkódni, vagy Vacsoracsata közben borozgatni. Pótolhatatlan az aranyeső virágba borulása, a vadszilvafák rózsaszínje, az orgona illata Anyák napja reggelén, vagy fészekben gólyát látni.

Akárhogy is, utólag örülök, hogy így alakult.

És sosem felejtem el azt a péntek reggelt, mikor Édesanya ébresztett telefonnal a kezében, hajnali fél hétkor: “Gréta, Ausztráliából keresnek!”

És ekkor egy barna férfi hang azt mondta: “Happy Permanent Residency!”

Mert így történt.

Május 13-án, tíz hét után visszaérkeztünk Ausztráliába. Mert akármilyen romantikusnak is tűnnek a magyarországi emlékeink, a hétköznapjaink itt vannak, és itt lesznek.

Megengedték, hogy letelepedjünk itt, sőt, jó másfél év múlva állampolgárok lehetünk. Innentől kezdve nem álmaink, hanem terveink vannak, elkezdhetjük felépíteni azt az életet, amit évekkel ezelőtt elképzeltünk magunknak, amiért elindultunk egykor.

Azt hiszem kivételesen szerencsések vagyunk a szüleink miatt, akik mindig segítettek és mellettünk álltak, még akkor is, ha nem értettek egyet velünk. Ezért sosem tudunk elég hálásak lenni nekik. Köszönjük a családunk többi tagjának is a szeretetet, a bátorító szavakat, valamint barátaink támogatását, akik megpróbáltak erőt önteni belénk a nagyon nehéz pillanatokban.

És örülünk, hogy mi négyen itt vagyunk egymásnak, bármi is történjék.

Emma kérdezte tőlem, mikor beléptünk a lakásunkba, és körbenézett: “Anya, akkor most melyik volt az álom?” Remélem, egyik sem. Vagy talán mindkettő.