Mindenkinek van egy álma

Az elmúlt pár évben - gyakorlatilag mióta itt vagyunk - visszatérő álmom a következő volt: Magyarországon, egész pontosan Nyíregyházán vagyok, és mindenkinek, akivel csak szóba elegyedek bizonygatom, hogy én igazából Ausztráliában élek, csakis látogatóban vagyok itt, és megyek majd vissza, higgye el nekem. De álmomban sosem voltam benne biztos, mikor is fogok visszamenni, és hogyan, olyan kétségbeesett érzésem volt, mintha nem találnám a kivezető utat.

Olvastam valahol, hogy ez tipikus kivándorló-álom, nagyon sok ember tapasztalt hasonlót, különösen, akik annak idején még menekültként hagyták el az országot. Kicsit kellemetlen volt, mikor valósággá vált a történet, mindenesetre mióta megint itt vagyunk, nem jött elő ez az álom.

Remélem az már megvolt másnak is, miszerint újra kell érettségizni, államvizsgázni, vagy csak szimplán elölről kezdeni a középiskolát, egyetemet, és nem értem, hogyan és miért, hiszen én ezt már egyszer megcsináltam?! Az elmúlt pár hétben újra elkezdett kísérteni ez az élmény, most már azt is tudom, miért.

Először is itt volt a queensland-i jogosítvány megszerzése. Ugye a magyar engedélyünk a vízum megszerzésétől számított 3 hónapig érvényes, után már csak az ausztrállal vezethet az ember. Tehát hiába vizsgáztam már le egyszer, hiába a majd' húsz éves vezetési tapasztalat, azért bizonyítanom kellett újra, hogy mind elméletben, mind gyakorlatban képes vagyok járművezetőként részt venni a közlekedésben. Milliószor feltettem a kérdést, miért én, miért pont nekem, miért most? De végre megint úgy foghatom a kormányt, ahogy én akarom, és senki nem csap rá a kezemre.

Ezzel egy időben elkezdtem egy tanfolyamot is, ahol könyvelőnek képeznek ki. És mivel középiskolában ez is megtörtént már egyszer, igaz, egy másik nyelven, a tananyag nagy része ismerős. Tulajdonképpen ez szerencsés, mert legalább értem, miről beszélnek. Ha most kellene öt hónap alatt megtanulni gépelni, használni 3-4 számítógépes programot, plusz egy könyvelő szoftvert, megérteni és elsajátítani a számvitelt, kipipálni pár töltelék tantárgyat egy idegen nyelven úgy, hogy semmilyen háttérismerettel nem rendelkezem, biztos kétségbe lennék esve. Most, két hét után azért látom, hogy korántsem tanuljuk majd olyan mélységben a könyvvitelt, mint középiskolában. Kicsit más a követelmény, inkább gyakorlatiasabb az oktatás jellege, a tanárok hozzáállása is szokatlan számomra. Nem tartanak sokkban, nem a megfélemlítés, hanem valóban támogatás, segítés a céljuk. Nekem még kicsit furcsa, bár eredményesebbnek tűnik, nem sírva indulok reggelente iskolába úgy, mint annak idején.

És ha már az álmoknál tartunk: álmomban nagyon jól megy a futás... de az álmok csak néha válnak valóra.