Valahogy úgy működik,

hogy a hétköznapok igen fárasztóak, egyikőnknek sincs kedve blogot írni. Hétvégén, ha kirándulunk, nem vagyunk itthon, mikor hazaérünk vagy késő van már, vagy újból fáradtak vagyunk, senki nem jegyez be semmit megint. Amikor itthon csücsülős napunk van, mint például ma, akkor meg úgysem történik semmi különös, miről is írnánk?

Ezek után megerőltetem magam, és előadom, hogy hosszú hétvégénk utolsó óráit élvezzük éppen. Én már pénteken szabadnapon voltam, ekkor elintéztük a bevásárlást, hivalatos dolgokat, majd szombaton négyesben kirándultunk.

Ha felmegyünk a mellettünk húzódó hegyre - autóval persze -, nos, ott már egy másik világ kezdődik. Tableland egy fennsík, vízesésekkel, kristálytiszta vizű tavakkal, még zöldebb és bujább növényzettel, mint lent, nálunk, élénk mezőgazdasági termeléssel, tehenekkel, aranyos picurka településekkel, és randán unalmas picurka városokkal. Itt, az Isten hátamegett termelik az ország kávétermésének 90 %-át, kipróbáltuk, vettünk is.

(Mellettünk postahivatal)

Mikor álltunk a Lake Tinaroo partján, szemben, a nem is olyan távolban a lankás, zöld dombokon tehenek bóklásztak, hirtelen elkapott az érzés, hogy ez most biztosan Európa, és egy alpesi legelőn mélázok. Majd lenéztem a lábam elé, és a vörös földet mosta a víz...

Vasárnap dolgoztam, egyedül én voltam beosztva a takarító-csapatból. A nap végén összetalálkoztam a főnökömmel, aki egyébként elsőre egy igen derék ember benyomását kelti, csak később derül ki, hogy csöppet kekec. Lényeg a lényeg, elémtoppant, megkérdezte hogy van a család, satöbbi, majd kibökte, hogy Gréta, nagyon jó munkát végzel. Persze angolul. Először nem akartam elhinni, de megismételte, majd megköszönte. Őszintén.

Ma, hétfőn munkaszüneti nap van, itthon döglünk, vagy kinn a parton. Hát, ennek tényleg nincs sok hírértéke.