Munkahelyi Mizéria

Az elején leszögezném, nagy tragédia nem történt, teljesen hétköznapi a történet.

Ugye, mint tudjuk, szobalányként dolgozom egy közeli szállodában, immáron hét hónapja (egész jól bírom). Ezen idő alatt önhibámon kívül a takarító-személyzet vezető helyettese lettem, ami azt jelenti, hogy a főnökasszony szabadnapjain és egyéb távollétében én irányítom a kis csapatot, tartom a kapcsolatot a recepcióval, felelek a szobák állapotáért, rendelem az ágyneműt, törülközőt. Nem nagy dolog, tekintve, hogy 5 főnyi gárdáról beszélünk szezonban.

Van egy kedves kolleganőm, aki két hónappal utánam érkezett a céghez. Eleinte tartotta magát, és normálisnak tűnt, később kiderült, hogy egy idióta dög. Nekem sikerült erről egész közeli élményt szereznem, hiszen egyik hétvégén, mikor én tartottam a frontot, elkezdett velem torka szakadtából ordítani, és nem szerette volna az utasításaimat követni. Ez utóbbival nincs semmi bajom, de a hangnem kicsit meglepett. Beszámoltam a főnökasszonynak minderről, erre másnap ugyanez történt. Ekkor már úgy gondoltam, ideje megtudnia kivel áll szemben, és kiosztottam a csajt, ami hatásosnak bizonyult, bár biztos ami biztos, jelentettem az esetet megint. Ez június környékén történt, majd onnantól kezdve annyi munkánk lett, hogy szerencsére nem maradtunk kettesben kedvenc munkatársnőmmel, így nem volt alkalma megismételni a jelenetet. Azért tudni kell róla, ő az aki bármikor megengedi magának, hogy nem jön be dolgozni, részegen (avagy post-alkoholos állapotban) jelenik meg, ellenkezik mindenkivel, és egyébként is sikeresen konfrontálódott már az összes dolgozóval, egyszóval mindenki imádja.

A munkáltatóm reakciója minden esetben az, hogy ejnye-bejnye, ugye tudod, hogy rossz kislány voltál, ilyen mégegyszer ne forduljon elő, és kapsz még egy esélyt, persze mindig az utolsót. A múlt vasárnap is kapott egy utolsó esélyt, majd ennek örömére egy hét múlva megint egy kiadós ordibálással kezdte a napot velem szemben.

Őszintén, elég nehezen viselem ezt a hangnemet egy olyan embertől, aki számomra teljesen értéktelen (mind életmódját, mind munkához és az emberekhez való hozzáállását tekintve). Azon túl, hogy helyreraktam, behívtam a főnöknőt, és mondtam, nekem elég volt, nem dolgozom a hölggyel tovább. És a világon senkit nem akarnék befolyásolni, de ha ő marad, akkor én kilépek, mivel senkit nem szeretnék kellemetlen döntések elé állítani, majd én meglépem.

Erre hétfőn bocsánatot kért a csaj, ilyen mézes-mázosnak soha nem láttam. Közöltem, megbocsátok (mert én olyan fasza csaj vagyok, meg nagyvonalú is), majd rövid hatásszünet után hozzátettem: de sohasem felejtek. Ezek után három napig minden ment a régiben, hiszen bocsánatot kért, én megbocsátottam, és azt hittem, semmi nem fog történni (hozzáteszem, ő még mindig azt hiszi).

De tévedtem. Ma reggel azzal a szándékkal mentem be, hogy felmondok, még megvárom a szezon végét, 2-3 hét, majd szépen lelépek, kipihenem magam.

A főnökasszony - tegyük hozzá, egyébként egy angyal - megtárgyalta a felettesünkkel a problémát, aki úgy véli, teljesen természetes, hogy én maradok. Szóval megvárjuk a szezon végét, addig használjuk a kedves kolleganőt, mert így is kevesen vagyunk a vendégek számához képest, majd elküldik.

Mindenki megnyugodott, mindenki örült, egyik kollegám (tegyük hozzá, jóképű, jófenekű, habár szőke csődör) megkérte a kezem is. Megrögzött szingli, de állampolgár, szóval még gondolkodom rajta (férfi lehet szingli?).

Csak én vagyok bazi fáradt, múlt héten is egy szabadnapom volt, és most is csak a holnapi van. Örülnöm kellene, nagyon akartam ezt az állást, és meg is becsültem magam rendesen. De most már kimerültem. Hétvégékre, családi kirándulásokra nem is gondolhatunk, nincs közös (mind a négyen a családból) szabadnapunk. Alig látom a gyerekeimet, nincs időm főzni-sütni. Takarítok egész nap, mégis az én otthonom koszos. Túl sokat nyavalygok.

Várom már a holtszezont, de nagyon.