A végére csak felismertem

Az elmúlt időkben csak ritkán adódott az alkalom, hogy barátainkkal tölthessünk el egy-egy kedélyes délutánt vagy pár esti  órát. Ezt talán az itteni barátok szigorúan szűk köre, talán a mindenki életében jelen lévő vízum után hajsza, hétvégi elfoglaltságok okozzák. Pedig milyen jó, mikor körbeüljük az asztalt, eszünk-iszunk, beszélgetünk mindenféle titkolózás, rejtett szándék vagy számítás nélkül, csak mert jól érezzük magunkat egymás társaságában, a gyerekek valahol játszanak, vagy ölik egymást, az se baj.

Szombaton adtunk az érzésnek - persze csak diszkréten és öregesen -, osztrák barátaink jöttek át hozzánk, ami éppen nem szokatlan csak az apropó szomorú. Tulajdonképpen búcsúestet tartottunk, pár nap múlva utaznak, költöznek haza. Ők is lassan két éve élnek itt, egy éve és három hónapja várnak a vízumukra, a letelepedési engedélyre, de a hivatal lassan őröl, megbíztatták őket még egy év várakozási idő kilátásba helyezésével. Ezért úgy döntöttek, hogy azt inkább otthon töltik el, nem etetik tovább a pénznyelő automatát. Aztán talán visszajönnek, ha mást nem, érvényesíteni a vízumot. Tökéletesen megértjük őket, igazuk van, csak nyilván hatalmas sóhajtások közepette vettük tudomásul  a döntést, ugye pont az említett szűk kör miatt.

Sajnálom, hogy nyelvtudással, jó szakmával, állással már rendelkező, emberileg végtelenül rendes - persze ez szubjektív tényező -, itt már beilleszkedett, tökéletesen boldogulni képes emberek, és mégis: az egyébként nehéz út is nehezebb. Ilyen is megtörténhet, bár csak remélni tudom, hogy az esetük a szélsőséget képviseli.

Mint látható, újból fényképezésre képes helyzetbe kerültem, bár a Sors igazán nem volt kegyes hozzánk. Mikor kinyírtam a kamerát, a következő nap kinyiffant a számítógépem - szeretném hinni, és mindenkinek azt is mondom, hogy nem az én kezem által -, és mivel az internettől való függőség komolyabb a családban, mint a fotózási ösztön, így a beszerzési sorrend kicsit felborult.

Viszont, a jó hír, hogy nem fárasztom a Kedves Olvasóközönséget a héten újabb patakos-köves történettel, mert lassan már nekem is kezd unalmasnak tűnni. Korábban is realizálhattam volna, hogy nálam ez egy jól fejlett mánia, ami nagyon régóta jelen van az életemben, ugyanakkor elég, ha csak a családom szenved miatta. Mindenesetre, szeretnék egy patakot. Kövekkel. Hohó, az már egy egész creek!

A biztonság kedvéért azért beszúrok egy képet a hétvégéről.