Ennyi idő után még mindig megvan bennünk a reflex, hogy realizáljuk magunkban, ha valami nem úgy történik, mint ahogy otthon kellett volna, és bukik elő: "otthon persze már rég..."
Például Mátyásunk remek kezdeményezésének köszönhetően az egész osztály puffle-mániában szenved, a kis szőrmókok ott ülnek a padokon minden egyes nap. Tanárnéni nemhogy nem tiltotta ki a játékokat - ahogy szerintem kellett volna, ugye a reflex -, hanem maga is beszerzett kettőt, akik a tábláról figyelik az osztály népét. Az én fiam tovább feszítette a húrt, és klubbot alapított, aminek keretén belül a szünetekben magas fákra dobálja mindenki a játékát, de különösen a Mátyásét, mert ő igazán rendes fiú, és megengedi. Aztán az anyja mászhat kora reggel fára, leszedni a fennakadt jószágot. De nem sikerült, pedig kértem seprűt is az irodában, amit teljes természetességgel, a csodálkozás legkisebb jele nélkül bocsátottak rendelkezésemre, mikor előadtam milyen célra szükségeltetik. Nos, ezt követően széles mosoly kíséretében előkerítették a karbantartót, aki fogta a legmagasabb létráját, és a fiammal kedélyesen elbeszélgetve megoldották a problémát. Ez a felfordulás, illetve a végén tett ígérete, hogy soha többet, Istenbíz, sem akadályozta meg Mátyást abban, hogy következő héten újból a fa tetejéről figyeljen egy puffle. Mivel az anyja béna, és megint nem tudta leszedni, ezért újból az irodába vezetett az utunk. Mátyás előadta a probléma lényegét, illetve, felhívta a figyelmet, hogy a helyzet nem ugyanaz, mert ez egy másik fa, széles vigyor kíséretében végighallgatták a nénik, majd a karbantartó nagy vidáman megint megoldotta a kérdést.
Megállapítottam valamelyik nap - csak most esett le -, az élet kísértetiesen hasonlít a hetvenes évekbeli Magyarország mindennapjaira. Amikor az emberek még nem rohantak sehova, a gyerekek a játszótéren játszottak iskola után és nem mindenki a saját háza udvarán, a családok átugrottak egymáshoz hétvégenként, vagy elmentek szalonnát sütni, kirándulni. Nem gondolkodtak azon, szüljünk -e második esetleg harmadik gyereket, mert miből tartjuk el, meg egyáltalán, egy ekkora lakásba?
Ha belegondolok, a gyerekek osztályában mindenkinek van legalább két testvére, a szülők pedig általában fiatalabbak pár (?) évvel mint mi. Talán egyetlen ausztrál családot ismerek, ahol két gyerek van összesen. Akinek egyetlen porontya van, az általában egyedülálló szülő, vagy Európából frissen érkezett. Az utcán, boltban egyfolytában várandós anyukákkal találkozok. A velem egykorúak egyrészt idősebb, másrészt nagyobb szaporulattal rendelkeznek, mint én, teljesen megszokott, hogy valaki 19-20 évesen már férjezett és anyuka, esetleg többszörösen is.
Év elején büszkén újságolta igazgató bácsi az iskola hírlevelében, hogy a tanulók száma rekordokat döntöget az intézményben, minden évfolyamon egy-egy új osztályt kellett kialakítani az első negyedévben, és új tanárok is érkeztek. Régen észrevettem már, itt sokkal jobb gyereket nevelni, mint otthon volt, és más, Európából, egész pontosan Angliából érkezett anyuka is ugyanerre az eredményre jutott. Neki is tátva maradt a szája, hogy itt milyen jó gyereknek és szülőnek lenni, a társadalom családcentrikussága miatt.
Sorban nyílnak az óvodák, lakóparkok nőnek ki a földből fél év alatt. A világban válság van, de én még nem hallottam itt senkitől a sóhajt: "ki tudja lesz -e holnap munkám...". Délután pedig van idő a gyerekkel lemenni a partra, vagy a játszóra, senki nem siet haza, "haggyá má, annyi dolgom van még" szlogennel. A játszóterek nincsenek szétverve, tiszták és rendesek, mellettük sütögetős-helyek, hétvégére, barátokkal.
Virágzott a rét, amikor én még kissrác voltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése